A bor nem csak belsőleg használ…

…még ha először furcsán hangzik, akkor is így van. Nem, nem a L’Occitane szőlős termékeit fogom reklámozni (pedig tényleg jók) Ha az ember sokat dolgozik valamivel, szükségét érzi egy kis változatosságnak, főleg, ha olyan mértékű kíváncsisággal és kísérletező hajlammal van megáldva, mint én. Mostanság a tintarajzok színesítik a ceruza/akvarell repertoárt, de ez még mindig nem elég a boldogságomhoz, szükségét érzem az újdonságnak. Szerencsére még nálam jóval elvetemültebben kísérletező alkotók is vannak a környezetemben (kéretik pozitív értelemben venni ) Kerekedtek a szemeim, borral festeni, majd aztán lebomlik, csúnya lesz, foltosodik, mit művel az alkohol és a savtartalom a papírral, miegymás… és itt a bizonyíték, ami alapján végül döntöttem…meggyőzött

Nos, miért ne?

Kapóra jött a szülinapom, ugyanis ha már szülinapom van címszó alatt megörvendeztettem környezetemet egy komolyabb adag vörösboros marhapörkölttel, aminek következtében kb. 2 dl “festék” ott maradt a hűtőszekrényben. Alkoholizálási szokásaim ismeretében maximum évek múlva, saját lábán távozott volna az üvegből, tehát tényleg minden feltétel adott volt a teszteléshez.

A bor amúgy Villányi Kékfrankos 2007-ből, színét tekintve a mélybordó fajtából, waterbrush-ba töltve halvány lilás felhangot mutatott, ami száradás után még erősebbé vált. A tematikát tekintve ilyesmihez a legalkalmasabbnak épületek ábrázolását tartom, különösen a mediterrán területekre jellemző az a fajta építkezési mód, mely mindenféle textúrát ötvözve számtalan lehetőséget ad a kísérletezésre. Legutóbbi olaszországi utam alkalmával csodálhattam meg ezt a réges-régi lakóházat, ahol terméskő és téglák, hasított fagerendák és omladozó vakolat, repedésekben megtelepedett növények egyaránt jelen vannak, minden, ami teszteléshez érdekes lehet. A képet Parker Ruby tintával rajzoltam elő, és itt ért az első meglepetés: a mélybordó tintát a bor savtartalma (valószínűleg, de az is lehet, hogy az alkoholtartalom) egészen kékes-lilás árnyalatúra változtatta. A következő meglepetés a második átfestésnél ért: a bor keményen megdolgozta a papír felületét is, ugyanis a tinta az előzőleg átfestett területeken (száradás után is!) szinte szétszaladt, gyönyörűen, egyenletesen terült, egységes pigmentréteget képezve. A legmélyebb árnyalatot 3-4-szeri átfestéssel értem el, igaz rásegített kicsit a tinta oldódása is.

Összességében elégedett vagyok a végeredménnyel, biztos vagyok benne, hogy fogok még borral festeni, sőt, ha jól sejtem, ki fogok még próbálni egyéb, a háztartásban fellelhető természetes festékanyagokat is.

Gábor, köszönöm!

Már csak egy kérdés maradt: mi legyen a következő?