Valamikor még kb. 20 évvel ezelőtt a nagyapám, pontosabban a kézírása szerettette meg velem a töltőtollakat. Csodálatos vonalvezetéssel, szinte rajzolta a betűket, lassan és cirkalmasan, ahogyan csak metszett tollal, valódi tintába mártogatva lehet, ahogy a Kedvesnővérek tanították nekik annak idején. Gyerek voltam még, aprócska kíváncsi leányzó, akinek a jutalma egy-egy jó jegyért az volt, hogy a Papa írta alá az ellenőrző könyvecskét…

Az eltelt évek alatt rájöttem arra is, hogy egy töltőtoll nem csak írásra való. Ennek eredményeképp arra használom őket a legkevesebbet Egészen kellemes vonalas rajzok készíthetők velük, a vonalvastagság variálásával színesítve a tinta színmélysége adta lehetőségeket.

Költözésem alkalmával került elő egyik művészkellékes ládikám mélyéről az a pár üveg tinta és töltőtoll, ami újfent elindította a lavinát. A legkedvesebb mind közül, a Parker Ruby mindig kéznél van, szívesen használom írásra is, rajzolni vele pedig egyedülálló élmény: érdekessége, hogy különféle papírokon alkalmazva egészen változatos árnyalatokat produkál.

Az erdélyi öreg házat, amit korábban már akvarellel is megörökítettem, a Moleskine Watercolour vázlatfüzetbe rajzoltam. Az amúgy papírzsebkendőn mély barnás-bordós tinta száradás után nem kis meglepetésemre itt kissé magentába hajló hidegbordó színt adott ki.

A zsepi-moley ellentéten fellelkesedve elővettem hát az AMI vázlatfüzetet is, melynek papírja valamilyen okból a tintában rejlő lilás pigmenteket hangsúlyozta ki erőteljesen, ahogy ezt a Rimini-sorozathoz készült tegnapi sketchem is mutatja. Egyelőre még ámulok a tények felett, a meglepő eredmények oka még rejtély, de valószínűleg a megoldáshoz köze lesz a médium nedvszívó képességének, savtartalmának és egyéb tulajdonságainak is. Minden esetre kíváncsiságom határtalan, ezért ezek után az összes itthon fellelhető papíromat ki fogom próbálni Rubyval.

Kísérletező hajlamomra való tekintettel természetesen egyedi tinta kikeverése sem maradhatott el, ennek eredményét lehet megcsodálni a következő képen. Tanulság: ha színt váltunk, itassuk fel a tollhegyből is a benne maradt előző tintát, nem elég a konvertert kimosni, vagy ha nem, hát legalább ne kezdjünk el egy-egy részletet azonnal készre kidolgozni, fejlesszük egyenletesen az egész képet….mert különben világoskék kakasunk keletkezik…

(A visszajelzések alapján nem is biztos, hogy hátrány ) Ez a mély kék amúgy a két klasszikus “mindigvanbelőle” tintám  (Pelikan Blue és Lamy Black) keveréke.

A mai post végére egy vallomás: a tintafélék és köztem végleges a vonzalom, egy-egy különlegesebb darab beszerzése után garantált a többnapos vigyor A vadászataimhoz pedig itt szoktam művelődni, ajánlom jó szívvel mindenkinek, aki kicsit is szereti a modern formákba álmodott hagyományos dolgokat. (Megjegyzem, a legutolsó itt kinézett zsákmányom egy Lamy Safari Al-Star, természetesen a kávébarna, mi más. Nagyon szerethető darab )

Nos, miért ne?

Kapóra jött a szülinapom, ugyanis ha már szülinapom van címszó alatt megörvendeztettem környezetemet egy komolyabb adag vörösboros marhapörkölttel, aminek következtében kb. 2 dl “festék” ott maradt a hűtőszekrényben. Alkoholizálási szokásaim ismeretében maximum évek múlva, saját lábán távozott volna az üvegből, tehát tényleg minden feltétel adott volt a teszteléshez.

A bor amúgy Villányi Kékfrankos 2007-ből, színét tekintve a mélybordó fajtából, waterbrush-ba töltve halvány lilás felhangot mutatott, ami száradás után még erősebbé vált. A tematikát tekintve ilyesmihez a legalkalmasabbnak épületek ábrázolását tartom, különösen a mediterrán területekre jellemző az a fajta építkezési mód, mely mindenféle textúrát ötvözve számtalan lehetőséget ad a kísérletezésre. Legutóbbi olaszországi utam alkalmával csodálhattam meg ezt a réges-régi lakóházat, ahol terméskő és téglák, hasított fagerendák és omladozó vakolat, repedésekben megtelepedett növények egyaránt jelen vannak, minden, ami teszteléshez érdekes lehet. A képet Parker Ruby tintával rajzoltam elő, és itt ért az első meglepetés: a mélybordó tintát a bor savtartalma (valószínűleg, de az is lehet, hogy az alkoholtartalom) egészen kékes-lilás árnyalatúra változtatta. A következő meglepetés a második átfestésnél ért: a bor keményen megdolgozta a papír felületét is, ugyanis a tinta az előzőleg átfestett területeken (száradás után is!) szinte szétszaladt, gyönyörűen, egyenletesen terült, egységes pigmentréteget képezve. A legmélyebb árnyalatot 3-4-szeri átfestéssel értem el, igaz rásegített kicsit a tinta oldódása is.

Összességében elégedett vagyok a végeredménnyel, biztos vagyok benne, hogy fogok még borral festeni, sőt, ha jól sejtem, ki fogok még próbálni egyéb, a háztartásban fellelhető természetes festékanyagokat is.

Gábor, köszönöm!

Már csak egy kérdés maradt: mi legyen a következő?

Vázlatfüzet elő, víztartály beélesít, ecset szétnyit, kezdődhet a móka. Ceruzával halvány vázlatot készítettem, hogy rögzítsem a testtartást, hiszen a kis fickó másodpercekre maradt csak nyugton. A háttér kétféle zöldjét bő vízzel mostam össze, a madárka kapott egy kékes-szürkés alapszínt, majd erre vittem fel az élénk narancs foltokat szárazabb ecsettel. A festés befejeztével a kényesebb helyeket fekete tintával hangsúlyoztam ki.

Amint a képen is látszik, elég szépen terülnek a festékpigmentek, jól tapad a papíron, nem fut össze, nem foltosodik, egyenletes fedést ad. Összességében: az első éles bevetésen tökéletesen teljesített.

Kérdés még, hogy vajon a többi szilkés festékemmel keverve mit produkál, de ezt majd legközelebb kiderítem

Moly.hu-ról ismerős hölgyemény Mademoiselle egyenesen Franciahonból keresett meg, kívánsága egy boltcégér, azaz egy olyan fejléc , amely olyan mint ő, de mégsem ő van rajta, illeszkedik Kacatériájához (“gyönyöröktől való borzongattatás czéljából”), kicsit kacskaringós, kicsit csipkés, púderillatú, és régimódi….azaz igazi kihívás:)

Íme a kész fejléc:

A kép Moleskine watercolour notebookba készült, az új St. Petersburg White Nights akvarellkészletemmel (erről következő postban bővebben), a festésre pedig száradás után Parker Ruby és Lamy Black tintával került fel a “csipke”.

Mam’zelle, köszönöm a lehetőséget;)!

Ennyire kompakt és stílusos úti dobozt még nem láttam, minden benne van ami kell, logikusan, dekoratívan és kreatívan elrendezve. Strapabíró mélykék műanyagból készült miniatűr szelence, amely kinyitva felfedi kincseit:
* 12 válogatott Cotman Water Colour félszilke
* Összecsukható, gravírozott ecset (nagyon csajos,  rúzsecsetnek is használhatnám, ha használnék rúzst:D)
* Tengeri szivacs darabka (Nem mű, TENGERI!!!)
* 3 kihajtogatható paletta a színkeveréshez
* 35 ml-es kapacitású vizespalack
* Csatlakoztatható víztartály, ami amúgy az összecsukott dobozt egyben is tartja
* Ismertető.

A 40 színből, amit a Winsor&Newton palettáján megtalálható, a következőket tartalmazza: Cadmium Yellow Pale Hue, Ultramarine, Yellow Ochre, Cadmium Yellow Hue, Cobalt Blue Hue, Burnt Sienna, Cadmium Red Pale Hue, Sap Green, Burnt Umber, Alizarin Crimson, Viridian Hue, and Chinese White. Érdekesség, hogy fekete árnyalatot nem tettek bele.

Tesztelése következik;)

Az elmúlt hetekben alig került ki igazán jó kép a kezem alól, sőt, szinte semmi nem került ki… két kezemen meg tudnám számolni, hányszor rajzoltam/festettem ez alatt az erős két hónap alatt. Volt is kétségbeesés, miért nem megy, mikor adott a téma, adott a lehetőség, szinte folyamatos az inspiráció…de hiányzott a lelkesedés, hiányzott az alkotókedv. Ha nekiálltam, nem volt benne öröm, gépiessé vált, reflexszerűen és oda sem figyelve, minden átélés nélkül festettem, csak tettem a dolgom… és jellegtelen képek születtek.

Nem lehet így. Nem jó, ha nem szívből jön, ha nem zsigeri az inger, az alkotási vágy. Akkor jó, akkor hiteles, ha sürgető kényszer, ha “szétvet a zösztön” … Sokáig nem is sejtettem, hogy mi lehet a gond…fásultság, fáradtság, stressz? Még a jól bevált inspiráló zenéim sem segítettek, végül legfontosabb kritikusom egyik képe, pontosabban képsorozata (na meg a biztató szava) döbbentett rá, hogy mit kell tennem… s ez lett az eredménye:

Úgyhogy jelentem, most az újratöltés és a kísérletezés időszaka van, egy tudatos döntés eredményeként, hogy generáljak egy kis szakmai fejlődést, mert nem óhajtok megragadni ezen a szinten. Jó, hogy amit eddig csináltam az szép és jól megy, s emiatt rém egyszerű…de nekem ez nem elég, én nem akarok egysíkú lenni, nem akarok nyálas, csöpögős, unalmas és átlagos képeket festeni. Megnéztem sok “how to – videót”, magyar és külföldi grafikusokat, festőket, designereket…levontam a következtetéseimet, elindítottam valamit, valamit, ami eléggé eltér az átlagostól, a divatostól… elkezdtem kicsit máshogy, kicsit frissebben, egy leheletnyit frappánsabban, sokkal-sokkal lazábban, és leginkább zsigeri ösztönből festeni…ahogy jön. Érzésre. Meglátjuk, mi sül ki belőle, meglátjuk mi sül ki belőlem

S miközben ezeket a sorokat írom, már a hajós sorozat (mert az lesz, bizony…) következő darabján jár az eszem, már előkészítettem a füzeteket és a ceruzákat…és épp felhangzik a nappaliból a G3…

Maya reloaded…

Folyt.köv.

(Köszönet a képért Kelényi Attilának)

Mellettem Bence alkot szorgosan, készülnek a Szabad Kultúra dekorációk… Jómagam fehér akrilfestékkel és színes filcekkel dolgoztam, koncepció igazából nem volt, csak rajzoltam a kacskaringós-buborékos mintázatot, ahogy éppen sikerült.

És íme a végeredmény:):

Folyt. köv.

Kelényi Attila fotója (animakonyvesbolt.hu)

Varró Dániel: A babaarcú démon

Mohos falak közt, büszke omladékon,
Egy romos, régi várban élt a démon,
Kinek az arca sápadt babaarc volt,
Karja köréd fonódó két lián,
S míg vérszagot a szél süvítve hajszolt,
Nutellát ő kenyérre kenve majszolt,
Egy pillantása felperzselte szíved,
És drapp méhecske volt a zokniján.

Tulajdonképpen nem volt semmi dolga,
Csak épp midőn éjfélt ütött az óra,
Kellett neki a várrom ablakából
Velőtrázón kacagni kifele,
Amúgy csak üldögélt a bálterembe,
Női lapokat olvasott merengve,
Vagy a körmét reszelte lassu gonddal,
Jutott mindenre bőven ideje.

Történt egy este mármost, mikor rég-volt
Dühvel mennydörgött, villámlott az égbolt,
Vihar dúlt kint, a Babaarcú Démon
Bentről figyelte, mily borús az ég,
S hogy ne forduljon kedve is vacakra,
Épp férfiszíveken tiport kacagva,
Történt, hogy bimm-bumm, két mennydördülés közt
Meglátta holt ükatyja szellemét.

És szólt amaz: “Figyelj szavamra, lányom!
Százötven éve átok ül e váron,
Én átkoztam meg, Bambaképű Edgár,
Midőn e várban bűn ütött tanyát,
A várat és a vár urát is egyben,
Ki, bár egy gróffal járt öt éve jegyben,
Elcsábította, s esküvője napján
El is szöktette céda dédanyád.

Sir Henry Exel, így hívták a várúrt,
S a munka rám, dühödt atyára hárult,
Hogy szép szóval várából visszacsaljam
A gaz leányt, ki vér szerint enyém,
De lányomat hiába kértem esdve,
Csak kacagott rám gúnnyal aznap este,
Bitang lovagja elzavart a várból -
És akkor szörnyű átkot mondtam én.

A hitvány csábító, Sir Henry Exel,
Ki málnaszörppel és pilóta keksszel
Magához édesgette dédanyádat,
Másnap rettentő hasmenést kapott,
S a hűtelen leányzó arra ébredt,
Hogy egy elátkozott várban kisértet,
Egy démon, s az lesz minden lányutóda,
Akit világra hoz. Mindezt tudod.

De van kiút! A századik szobában
Egy kétszáz éves fogmosó pohár van,
És benne kétszáz éves fogmosó víz
(Sir Exel, míg élt, nem mosott fogat),
Nézz bele, s visszanéz rád húsz teremtmény,
S huszonkétféle lány, ki mind lehetnél,
Hörpintsd ki annál, aki lenni vágyol,
És megtöröd rettentő átkomat.”

Benyitott hát a századik szobába
A Babaarcú Démon, ám hiába,
Csak egy görnyedt, öreg kísértet ült ott
Valami díszes, ódon klozeton,
“Megbántam már – rimánkodott-, de meg már,
Vond vissza átkod, Bambaképű Edgár!
Tiéd lehet minden pilóta kekszem,
És minden szörpöm eléd hozatom.”

“Tán a számolást elvétettem eggyel”
Mondta a Démon mély önismerettel,
És benyitott a szomszédos szobába,
Ott állt a régi fogmosó pohár,
S belőle őrá sorban visszanéztek
Tündérek, vámpírlányok, hölgyszínészek,
Gyorsfutárok, tanárnők, topmodellek,
S érezte, mind lehetne ő akár.

De a Démonnak egyikük se tetszett,
Míg végül aztán, negyvenkettediknek
Visszanézett a fogmosó pohárból
Reá egy méla, sápatag leány,
Az arca, mint egy kisdedé, olyan volt,
Coopert olvasta éppen vagy Conan Doyle-t,
Férfiszíveket tört kacagva össze,
És drapp méhecske volt a zokniján.

És így esett, hogy ott maradt a Démon
Mohos falak közt, büszke omladékon,
Ott üldögél mélán a bálterembe,
Régi fotókat nézeget dián,
S míg vérszagot a szél süvítve hajszol,
Nutellát ő kenyérre kenve majszol,
A pillantása tűz, a csókja méreg,
És drapp méhecske van a zokniján.

Talán ami a legjobban megérintett, az az, hogy a BookArt elindulása óta lépten-nyomon kapom a kéréseket: “illusztráljak” könyvet, rajzoljak bele, hackeljem meg, firkáljam össze, stb… ezt soha nem gondoltam volna.

Az itt látható kép @Sceurpiennek készült, őt is Moly.hu-ról ismerem, rém tehetséges írópalánta:) Célul tűzte ki, hogy elolvastatja, majd kidekoráltatja velem egyik kedvenc könyvét, így került hozzám A halhatatlanság halála. Érdekes, hogy abszolút ideillő a történet, hiszen a művészet is egyfajta halhatatlanságra törekvés. Az alkotás önkifejezés, bármi készül általam, belegyúrom a lelkem egy részét, belekerül egy csipet a személyiségemből, megfűszerezem az éppen aktuális hangulatommal, nyakon öntöm az érzelmeimmel…a műveimben én is tovább élek, és jó esetben az utánam következő nemzedékek is gyönyörködhetnek vagy szörnyülködhetnek az általam elkövetett képeken…

(És akkor egy megfejtés, azoknak, akik mindig kérdezgették hogy miért….nos, hát ezért szoktam időnként mondani: gyúrok az öröklétre…)

A firka vegyes technikával készült: 2B ceruza és Sakura Koi aquarellfesték keveréke, melyhez waterbrusht használtam. S mivel a könyv papírja meglepően jól viselte az igénybevételt, nem ázott át túlságosan, nem bolyholódott fel és megfelelően terítette a pigmenteket, szivárványszerűen összemosott-elfolyatott élénk háttérrel tettem érdekesebbé az összhatást.